Dr Szabó Balázs 6.dan Mester / Interjú

magyar

Interjú Szabó Balázs sensei-jel

 

Az itthoni aikidós élet egyik meghatározó irányát jelenti a Magyarországi Kobayashi Dojo-k Egyesülete. Az egyesület vezetőjével, Szabó Balázs 3. danos mesterrel beszélgettünk a kezdetekről, a „japán kapcsolat” kialakulásáról és arról a stílusról, amit Kobayashi shihan képvisel.
 

AM: Essünk túl az első, szokásos kérdésen: mikor és kinél kezdted az Aikido tanulását?

Sz.B.: Középiskolás koromban Horváth Józsefnél – az akkori magyar Aikido nagy alakjainak egyike volt – kezdtem aikidózni Vácon: 3 évig tanultam nála. Érettségi után Pestre kerültem és a Sütő utcai dojoban folytattam Dúzs Miklósnál, amíg el nem vittek katonának. Leszerelésem után visszamentem Horváth Józsefhez a Katonai Főiskolára. Mikor Őt Tatára vezényelték, én vettem át a dojoját. Úgy csöppentem bele az oktatásba, mint Pilátus a krédóba.

AM: Hogy alakult ki a Kobayashi családdal a kapcsolatod?
Sz.B.: Éreztem, hogy szükség van valamilyen japán kapcsolatra, mert komoly hiányosságaim voltak, mint oktató. Egy tanÍtványom japán barátjáról kiderült, hogy aikidózik, történetesen a Kobayashi dojoban. Amikor ez a tanítványom kiment Japánba, vitt egy levelet, amit a barátja mesterének Tamura Tsuneo 6. danos senseinek írtam. Így vettük fel a hivatalos kapcsolatot velük. Az első személyes találkozásom Varsóban történt Kobayashi sensei-jel, aki ott tartott edzőtábort. Ez volt 1993-ban, és abban az évben már sikerült megrendeznünk az első közös edzőtábort.

AM: Kobayashi sensei előtt tetted le a dan-vizsgáidat is?
Sz.B.: Csak a harmadikat. Dan-vizsgáim a magyar Aikido történetét végigkísérve alakultak. Az elsőt Tamura Nobuyoshi sensei előtt tettem 90-ben, a másodikat Fujita Masatake sensei előtt. Ezután találkoztam Kobayashi sensei-jel.

AM: Huzamosabb ideig Japánban is voltál...
Sz.B.: Kétszer voltam egy-egy hónapot Japánban: 94-ben és 95-ben, egy (nem aikidos) ösztöndíj keretében.

AM: Ilyen rövid idő alatt tanultál meg japánul?
Sz.B.: Nem, az ELTE japán szakán végeztem.

AM: Jelenleg a Buddhista Főiskolán tanítasz. Mi a közös az Aikido és a buddhizmus között ?
Sz.B.: A Főiskolán a budo ágazat keretén belül tanítok Aikido-t. Az Aikido úgy kapcsolódik a buddhizmushoz, hogy a shugyo szó egyszerre jelenti a harcművészetek – a budo – és a buddhizmus gyakorlását. Ugyanaz a szigorú és következetes gyakorlás kell, hogy jellemezze a budokát, mint a buddhizmus gyakorlóját.

AM: A Főiskolán az edzések mellett az Aikido szellemi oldalát is tanulják?
Sz.B.: Tanítunk Aikido elméletet, ami főleg Aikido-történetet és szövegmagyarázatokat: O-Sensei beszédeinek magyarázatát tartalmazza. Ez utóbbi zömében a japán nyelvű Takemusu Aiki című könyvre épül.

AM: Mi történik azokkal, akik elvégzik a Főiskolát? Aikido instruktori diplomát kapnak?
Sz.B.: Buddhista főiskolai diplomát kapnak, amiben az áll, hogy az Aikido szakirányt teljesítették. Egyébként két fajta ember jár ide. Az egyik tipusú nem gondolja túl komolyan, hanem csak érdeklődés szintjén vesz részt a munkában, míg a másik nagyon komolyan edz. Ők ha végeznek, oktatókká fognak válni.

AM: Ezekből az emberekből szakedzők lesznek?
Sz.B.: Nem, a TF csak a saját diplomáját fogadja el – ami nem is baj, mivel a TF az Aikido szemszögéből messze nem nyújt annyit, hiszen sportként kezeli. Az Aikido-t nem lehet sportként kezelni, mert nem az. Azt viszont szeretnénk elérni, hogy negyedév végére a végzősöknek meglegyen a hivatalos Aikido-oktatói engedélyük.

AM: Az általad képviselt szervezet támogatja a friss diplomásokat?
Sz.B.: A legjobbakból instruktorok lesznek, őket támogatjuk. Elég szervezetten működik ez nálunk. Egy alapítvány áll az egész mögött, ami segíti őket az első, nehezebb időszakban.

AM: Hogy épül fel egy hét?
Sz.B.: Igen intenzív a heti menetrend, 8-12 edzésen vehetnek részt, ebből 7 kötelező. Az edzések másfél órásak.

AM: Elég megterhelő lehet a napi átlag 3 óra Aikido mellett előadásokra járni, tanulni...
Sz.B.: Erről őket kellene megkérdezni. Sokan egyébként emellett még dolgoznak is, hogy a tanuló éveik anyagi hátterét biztosítsák.

AM: Jelentős a lemorzsolódás?
Sz.B.: Természetesen van lemorzsolódás. Jelenleg a legmagasabb évfolyamunk a harmadéveseké, ők hatan vannak. Sokan jönnek úgy, hogy itt is úgy kell aikidózni, mint ahogy eddig tették: heti kétszer, mellesleg kapnak hozzá egy diplomát is. Ez nem mindig jön be. Kemény életmód ez, ha valaki komolyan veszi. Hasonlóan működik ez a Kobayashi-dojo uchi-deshi (közvetlen tanítványi) rendszeréhez. Ez kell, hogy valaki olyan alapokkal rendelkezzen, amire építkezni lehet.

AM: A kinti uchi-deshi szisztéma szerint épült fel a budo szakág?
Sz.B.: Nem teljesen, ez azért nem olyan kemény. A Kobayashi-dojo uchi-deshi rendszere a hálózat oktatói utánpótlását hivatott megoldani. Aki szeretne hivatalos oktatóvá válni, az felhagyja „világi” életét, állását, stb., beköltözik a dojo-ba és attól kezdve ott gyakorol és egyben a sensei segédje is lesz. Ha kell tatamit (szőnyeg) javít, a dojo tetőjét foltozza, edzést tart, bemutatóra jár vagy éppen azokat a hivatalos ügyeket intézi, amivel a sensei megbízza őt. Ez gyakorlatilag egy napi 16–20 órás szolgálat, ami 4-5 edzést tartalmaz.

AM: Hogy jön ki ez a napi 4-5 edzés?
Sz.B.: Van egy reggeli egy órás intenzív edzés azoknak, akik utána munkába mennek, délelőtt vannak az úgynevezett „háziasszony edzések”. Miután a férj elmegy a munkába, a gyerek az iskolába, sok feleség délelőtt edzésre jár. Délután gyerek edzés van, este pedig a felnőtt csoport másfél órás, elég komoly edzése. Az uchi-deshi-k ezeken az edzéseken vagy a sensei-nek segítkeznek vagy pedig maguk is keményen edzenek.

AM: Meddig tart az uchi-deshi-k képzése?
Sz.B.: Ebben az az érdekes, hogy nem lehet látni előre a végét. Nem évekkel mérik, hogy az ember a végén vághatja a centit, hanem akkor fejeződik be, amikor Kobayashi sensei úgy látja, hogy az illető érett arra, hogy oktatóvá váljon. Kobayashi sensei a képzés végén általában körbeküldi végzett uchi-deshi-jeit a világban a különböző nemzetközi kapcsolataihoz. Most nyáron jön hozzánk Hiroaki sensei (Kobayashi sensei fia – a szerk.) kíséretében Masuda sensei. Ő négy évet töltött el, mint közvetlen tanítvány.

AM: Előfordult már, hogy nem japán is részt vett az uchi-deshi programban?
Sz.B.: Nem, mert a program kimondottan a Kobayashi-dojok hivatásos instruktorainak képzésére szolgál. Ez azt jelenti, hogy fizetést kapnak Kobayashi sensei-től és az ő szakmai felügyelete alatt állnak. Eléggé kötöttnek tűnhet ez a központosított szervezeti felépítés, viszont így marad az egész hihetetlenül jól szervezett és erős. Szerintem nagyon jó, hogy ilyen szigorúan kézben van tartva a szervezet, mert ettől válik igazán egységessé. Egyébként van nem japán oktatója a Kobayashi-dojo-nak, egy amerikai 5. danos hölgy – igaz, ő 15 éve Japánban él.

AM: Ezek szerint az általad képviselt szervezet nem
része a Kobayashi-dojo hálózatnak?
Sz.B.:
Így szigorúan véve nem, inkább úgy mondanám, hogy mi a nemzetközi kapcsolataihoz tartozunk.

AM: Nemrég láttam az interneten, hogy a Kobayashi-dojo külföldiek részére is lehetővé teszi az uchi-deshi programban való részvételt.
Sz.B.: Ez nem ugyanaz, mint amiről eddig beszéltünk. Japánban van egy másik rendszer, amit sumikondeiru gakusei-nek hívnak és azt jelenti, hogy bentlakó tanítvány. Ő nem uchi-deshi – amely a mi szóhasználatunkkal leginkább az inast jelenti, aki a mesterrel lakik, neki dolgozik és vele edz, ezért ellátást és persze tanítást kap –, hanem bentlakó, aki saját költségén Japánba utazik és 2–6 hónapot tölt ott el edzéssel. Ők is keményen edzenek, de nincs akkor nyomás rajtuk, mint a klasszikus uchi-deshi-ken. Ez kimondottan a külföldi Kobayashi-rendszerben edző aikidokáknak szól. A két fogalom egy kicsit keveredik, mert Kobayashi sensei mindkettőjüket nagyvonalúan uchi-deshi-nek hívja. Mikor ösztöndíjjal kint voltam, én is bekapcsolódtam ebbe.

AM: Mi ennek az anyagi feltétele?
Sz.B.: Ahogy számoltam, egy 2 hónapos kint tartózkodás repülőjeggyel úgy félmillió forintba kerülhet, ami japán mértékkel mérve igen kedvező, nekünk viszont meglehetősen drága.

AM: Kint tartózkodásod alatt mi volt az, ami a legjobban megragadott?
Sz.B.: Talán az edzések stílusa és légköre fogott meg leginkább. Az a hihetetlenül szigorú és őszinte gyakorlás, ami megállás nélkül folyik, akár negyven fokban is. Mindenki úgy pörög nyáron is, mint máskor. Nincs semmi beszéd, mert Kobayashi sensei szerint a technikák magukért beszélnek. Ő egyébként japán viszonylatban is igen keveset beszél és magyaráz. A gyakorlás lényegében néma csendben folyik. Ez nekem nagy élmény volt, mert nem ezt szoktam meg itt Magyarországon.

AM: Milyennek látod az itthoni helyzetet?

Sz.B.: Nálunk az oktató bemutatja a technikát, elmagyarázza, majd gyakorlunk egy kicsit, utána leállítja, elmondja, hogy mire kell jobban figyelni, oda-oda jön, megmutatja, hogy ez így meg így van, stb. Kicsit kiforratlan még a helyzet nálunk. Az Aikido szellemisége nem csak azokat a szép idézeteket jelenti, amit sokan O-Sensei-től kölcsönöznek, hanem alapfokon azt is, hogy nem versengünk, nem okozunk a másiknak sérülést. Európában ott, ahol kezdetektől fogva japán mester oktatja az Aikido-t, nem fordulhat elő az, hogy bizonygatni kellene a tudást a partnernek. A magasabb ővfokozatú azt bizonygatja, hogy ő nem véletlenül áll magasabb szinten, míg az alacsonyabb ővfokozatú azt akarja bebizonyítani, hogy ő is van olyan jó, mint a másik. Ebből adódik a sérülések zöme és a figyelmetlenségből, mert van akikben nincs meg a kellő felelősség, hogy vigyázzon a mellettük gyakorlókra. A rosszabb viszont az, amikor egy haladóbb aikidoka szándékosan rátart, ellene dolgozik a tori-nak (a technikát végrehajtó fél – a szerk.). Ilyenkor persze, hogy nem lehet az eredeti technikát végrehajtani. Viszont az Aikido nem erről szól, ez teljesen ellentmond az Aikido szellemiségének. Erre mindenkinek – főleg az oktatóknak – sokkal jobban oda kellene figyelnie. A másik pedig a beszélgetés. Komolytalan, ha az edzésekre a megerőltető gyakorlás helyett a sok szövegelés, a „kocsmai” hangulat jellemző.


AM: Másfelől viszont többektől hallottam már, hogy a komolyan edző magyar aikidokák jobbak, mint az azonos fokozatú japán társaik.
Sz.B.: Más egy kicsit a rendszer itt és más Japánban. Az tény, hogy ha kimegy egy lelkesen edző, jó képességű 3. kyus tanítvány, általában közel azonos szinten van a shodan-osokkal (1. dan – a szerk.). Ez azonban nem jelent semmit. Egyfelől Japánban nem kell nagyon keresgélni, hogy náladnál jobbat találj, akitől érdemes tanulni. Másfelől ott 8. danos mesterek képviselnek tanítási vonalakat, akik máshogy viszonyulnak a tanulókhoz. Gondolj pl. arra, hogy nálunk az már megkapja a legalacsonyabb a fokozatot, a 7. kyut, aki nagyjából azt csinálja amit mondok. Az én szintem inkább ehhez a 7. kyus szinthez áll közelebb, mint Kobayashi sensei szintjéhez, holott a danban mért távolság nem ezt sugallja. Egy 8. danos mester tudása annyira messze van az 1. danosokétól, hogy ő már a shodan-osokat sokkal liberálisabban kezeli.



AM: Ilyen nagy a különbség a fekete övesek között is?
Sz.B.: A Kobayashi dojo-ban őrült nagy különbség van a professzionális instruktorok és az örömből aikidózók között. Az előbbiek hatalmas és folyamatos erőfeszítéseket tesznek, hogy szinten tartsák magukat. Egy 3–4. danos profi instruktor nagyon képzett. Az utóbbiak, akik átlagos emberek, 25-30 éve edzenek mondjuk hetente egyszer, ugyanúgy lépdelnek előre a dan-létrán, mint a profik, mert az idő múlik. Ezek között vannak jók és kevésbé jók, mind 4–5–6. danosak, üzletemberek vagy bármi más. Ez azonban nem okoz problémát Japánban, csak mi látjuk úgy, hogy „na itt van egy 5. danos, de én jobb vagyok nála”. Ilyenkor nagyon összekeverünk valamit.

AM: Nálunk még ismeretlen fogalom az „örömből aikidózók” köre.
Sz.B.: Magyarországon még nincs igazán megbecsülve az, aki csak kiegészítésképpen, a „margón” aikidózgat. Az instruktorok azokra az emberekre büszkék, akik nagyon jók és komolyan edzenek. A többieket is erre próbálják rávenni vagy érezhetően másodvonalbelieknek tartják őket. Ez persze ahhoz vezet, hogy ezek az emberek előbb-utóbb ott fogják hagyni az Aikido-t. Be kell hogy valljam, mint instruktor nehéz a kétféle tanítványt ugyanúgy kezelni.

AM: A Kobayashi-dojo hogy viszonyul az „öröm aikidósokhoz”?
Sz.B.: Kobayashi sensei maga is nagy „öröm aikidós”. Rettenetesen szeret edzeni, holott már több mint negyven éve csinálja. Őt is dobálják edzésen, roppant jókat kacag, amikor valaki keményen megdobja egy nehezebb technikából.

AM: Kobayashi sensei biztosan sok híres shihant ismer. Milyen viszonyban van a velük?
Sz.B.: Saotome sensei például abban az egyetemi klubban kezdett aikidózni, ahol Kobayashi sensei volt az oktató. Ők ma is jó barátok. Asai sensei-jel aki Németországban, Nishida sensei-jel, aki Brazíliában és Shikanai sensei-jel, aki Argentínában van szintén nagyon jó a kapcsolata. Kobayashi sensei személyisége olyan, hogy aki megismerte őt, nagyon jóba lesz vele. Rá a legkevésbé sem jellemző ez a „felhúzott orrú” sensei viselkedés, így hamar maga mellé állít másokat. Ugyanakkor persze tud nagyon kemény is lenni.

AM: Ezt személyesen is tapasztaltad?
Sz.B.: Én nem, de uchi-deshi-jei mondták, hogy ha begurul, akkor nehéz megállni előtte.

AM: Akár csak O-Sensei előtt...
Sz.B.: Kedvenc sztorijai közé tartozik, hogy amikor valami balhét csinált, O-Sensei nagyon megharagudott rá. Kobayashi sensei meglehetősen vidám figura volt akkor is, O-Sensei pedig nagyon intenzív egyéniség, aki ha haragudott, akkor nagyon haragudott, ha tetszett neki valami, akkor nagyon tetszett.

AM: Engedj meg egy más jellegű kérdést. Hogyan fogadod azokat az aikidokákat, akik más szövetségből, más stílust gyakorolva lejönnek a Ti edzőtáborotokba?
Sz.B.: Engem sohasem zavart az, ha valaki nem úgy csinálja a technikákat, ahogy mi, mert máshol máshogy tanulta. Természetes, hogy egyből nem tudja jól leutánozni, viszont ha látszik, hogy őszintén és intenzíven edz, az bőven elég. Asai sensei például más stílusú mestereket is meghív és jókat nevet a sok-danos tanítványain, amikor ügyetlenkednek a tatamin egy addig soha nem látott technika végrehajtásakor.


AM: Miben látod a magyarországi Aikido jövőjét, továbbfejlődését?
Sz.B.: Szerintem nagyon sok lehetőség van a magyar Aikido-ban, mind a dojo-k száma, mind a létszám tekintetében. Az oktatók felkészültsége is megállja a helyét a többi országhoz képest. Ha a magyar Aikido-ért dolgozók közelítenének egymáshoz, jelentőset lehetne előre lépni. Elmúlt már az az időszak, amikor az volt a probléma, hogy sokan úgy érezték, hogy az ő szerepük akkor nő, ha másoké csökken, mert akkor ők viszonyítva magasabbnak tűnnek. Szerintem sokkal jobb érzés jók között jónak lenni, mint hitványak között elfogadhatónak.

AM: Végezetül mit üzensz a hazai aikidósoknak?
Sz.B.: Azt, hogy szeressenek edzeni – ez a legfontosabb. Itt kezdődik, folytatódik és itt is ér véget az Aikido. A „kezdő szellem” nagyon lényeges fogalom. Ezt nem szabad elfelejtenünk még akkor sem, ha már sok-sok éve edzünk.

AM: Köszönöm a beszélgetést!

KG